?

Log in

 
 
15 February 2009 @ 03:47 pm
Naiv gondolatok  
Naiv gondolatok
Fandom: Johnny's Entertainment
Páros: Akame
Besorolás: Azt hiszem nincs rá szükség
Figyelmeztetés: Slash, még ha csak érzelmek szintjén akkor is, ha valakit ez undorít, akkor ne olvassa el, én szóltam!
Figyelmeztetés II.: Aki ismerős Akame körökben, annak lesz benne néhány furcsaság. Például, hogy Jin OOC, nem kicsit. De a témához kellett igazítanom szegénykémet, nagyon sajnálom, mert Ő az Örök Szerelem, minden hülyeségével együtt. A másik pedig, hogy tudom, hogy Akame régen élt, és hogy hatalmas volt a barátság, na én ettől most eltekintettem. Megértésüket köszönjük :)
Megjegyzés: A Fiúk a Johnny's Entertainment tulajdonát képezik, és ha van egy kis szerencséjük, akkor a saját magukét is, vagy is minden sajnálatomra nem az enyémek, és beszélni sem tudtam velük, hogy egyezzenek ebbe bele. Még azt sem mondhatom, hogy szeretném, hogy ez legyen a valóság, mert azt nem akarom. Hiszem, hogy Akame boldogan él, és Jin egy őszinte baka.


chapter3.

 



Minden olyan keserédes. Kicsinek azt hisszük, hogy vannak jó emberek és vannak rosszak; még nem látunk tisztán, hiszen csak egy burokban élünk; azt hisszük a világ fekete és fehér. Hogy vannak jól elhatárolható részei. Pedig nincsenek. Minden szürke. A világ csak egy hatalmas adag kávé. Egy nagy pohár keserédes kávé. Annyi a különbség, hogy a kávét egy apró mozdulattal teheted igazán édessé, míg az életed sosem lesz, csak édes. Minden boldog pillanatot egy szomorú követ. Ez az életünk, leküzdeni a sok rosszat, azért, hogy legyen pár szép percünk.
Nekem most volt pár szép napom egymás után. Úgy látszik, ha az ember fél éven át szenved, akkor utána kaphat pontosan hat szép napot. Minden kínkeserves hónap után egy szépet. Remek arány, nee?
Jin nyolc napja jött haza. Igen, hat hónap kellett Johnnynak, ahhoz hogy megadja az engedélyt a visszatérésre. Amikor két vagy három hónapja azt mondta, hogy meg kell várni a megfelelő alkalmat akkor arra gondolt, hogy a turné záró koncertje robbanhasson igazán nagyot. Ugyanis ismét egy jól megtervezett színdarab szerint fog eltelni a következő két hónapunk. Jin április 19-én megérkezik, két napra rá megjelenik velünk a sendai koncert ráadásában, május elején csatlakozik a cartoon KAT-TUN-hoz, és a záró koncerten a Domuban pedig velünk lesz a teljes show alatt. Hogy miért? Igen egyszerű: garantáltan minden jegy el fog kelni mindkét koncertre, sőt Johnny bízik benne, hogy a záró napon esetleg több előadás is lehet, ráadásul a koncert DVD is rekordokat fog döntögetni ismét.
Ennyi. Csak a pénz, semmi más. Az nem érdekel senkit, hogy milyen hatalmas örömet fogunk okozni a közönségnek, abból ténylegesen pénz nem származik; örömadót még Johnny-sama sem szedhet. Pocsék érzés. Mi értelme van úgy a szórakoztató iparban dolgozni, hogy az örömszerzés egyáltalán nem cél? Valamikor kiskoromban, amikor otthon egy-egy egyszerű dalocska eléneklésével mosolyt csaltam anya arcára az olyan sokat jelentett. Azt hiszem ezért is egyeztem bele végül, hogy belépjek a JE-be; minél több mosolygó arcot akartam látni. Azonban valahogy az évek során az arcok körülöttem már csak szomorúságot tükröztek. Hiába van az a sok nevető, és boldog arc a koncerteken, ha a környezetemben élők mind frusztráltak, kialvatlanok, örökké ingerültek.
Úgy szeretnék többször olyan őszintén boldog emberekkel körülvéve lenni, mint nyolc napja a reptéren.
Hiába rendezték meg ismét az egész megérkezést, hiába volt percre pontosan megszervezve minden, akik ott voltak azok tényleg örültek annak, hogy Akanishi végre itt van. Mindenkiből lüktetett az energia. Észrevettem már, hogy Jin vibrálása teljesen átragad másokra is. Olyan elemi energia árad belőle állandóan, ami hatással van mindenkire körülötte.
Így volt most is. Rengeteg rajongó vett minket körül, rengeteg fényképész, és újságíró, szinte mindenki a JE-ből, aki ismeri Jint, eljött. Izgatottan és hatalmas boldogsággal a szívemben álltam az első sorban a KAT-TUN többi tagjával együtt. Ahogy közeledett az idő, hogy megérkezzen a gép, úgy lettem egyre idegesebb. Gyűrögettem a ruhámat, doboltam a lábammal, harapdáltam a számat. Olyan nagyon hiányzott már, és az a hat hónapnyi feszültség még bennem volt; tudtam, ahhoz, hogy megszabaduljak tőle teljesen, látnom kell őt. Meg kell ölelnem, meg kell csókolnom. Féltem, hogy nem fogom tudni tartóztatni magam, hogy ott mindenki előtt rohanok a karjaiba, hogy hat hosszú hónap után végre békére leljek, de nem tehettem meg. A tervek szerint egy gyors ölelés, pár mosoly és udvarias csevegés lehetett köztünk, semmi más.
Már éppen ott tartottam, hogy felrobbanok a feszültségtől, mikor megéreztem, hogy egy erős kéz lefejti az ujjaimat a görcsösen szorongatott zakóm aljáról, és erőteljesen megszorítja a kezem. Felnéztem és Maru mindent értő szemeivel találtam szemben magam.
-
Higgadj le egy kicsit, Kame! – súgta figyelmeztetően. – Johnny már háromszor nézett ide, annyit mocorogsz, meg sóhajtozol. Mindjárt itt lesz, láthatod, de most még mást nem lehet, rendben? Ha szeretnéd itt leszek melletted végig.
Hát igen Maru; pár percig elmerültem a sötétbarna szemekben, néztem a nyugodt arcát, a mosolygó száját. Két emberrel voltam mindig egészen jóban a bandából. Maruval és Uedával. De csak az előbbi volt képes arra, hogy pár higgadt szóval, és egy mosollyal bármikor megvigasztaljon, vagy lenyugtasson. Maru ilyen, mint a csendes víz, lassan hömpölyög, de erőteljesen, észre sem veszed és körül vesz, betakar, és az ő higgadtságához igazít. Nem is tudom, miért nem vagyunk barátok. Valahogy beszélgetni nem szoktunk, azt Uedával szoktam inkább. Vele lehet, ő mindig mindenre tud valami frappáns választ, valami teljesen abszurdot persze, ami végül mindig igaz. Ha őket, kettőjüket nézem, akkor talán azt mondhatom, hogy van egy barátom. Jó nekem, nee?
Tehát miután Maru lenyugtatott kissé visszafordultam a kapuk felé. Két percre rá tűnt fel a félreismerhetetlen alak. Hiába nőtt meg a haja egészen hosszúra, hiába volt rajta hatalmas napszemüveg, hiába viselt teljesen egyszerű ruhákat mindenki azonnal felismerte. Az egész tömeg egyszerre kezdett morajlani. Még ez a pillanat sem lehetett az enyém, osztoznom kellett rajta több száz emberrel. Valahogy mindig ez van. Azt hiszem sosem lehet csak az enyém, talán csak akkor… de nem még, akkor sem, mert ki tudja, hány lány gondol éppen rá, amikor mi szeretkezünk? Lehet, hogy ez hülyeség, de úgy érzem még akkor sem vagyunk kettesben, mindig olyan érzésem van, hogy osztozom rajta valakivel. Hatalmas ára van a népszerűségnek, túlságosan hatalmas.
Állandóan elkanyarodom, pedig olyan szívesen írnék csak arról, ami ténylegesen történt. De az nagyon nehéz, mert alig bírom felidézni is. Az a nagy feszültség-, és örömbomba, ami bennem kavargott akkor, azóta is blokkolja az emlékezetem; csak pillanatképek ugranak be.
Ahogy végignéztem, hogy legelőször Johnny érinti őt meg. Egy semmitmondó kézfogással elvette tőlem a lehetőséget, hogy én érinthessem először. Aztán a kép, ahogy Yamapi a nyakába ugrik. Jézusom, elönt a düh még most is. Nem elég, hogy a forgatókönyvet nem tartotta be, de még percekig – lehet, hogy csak nekem tűntek perceknek – összekapaszkodva is álltak, és Pi sírhatott, ő kimutathatta mit érez igazából. Neki mindig is valami különleges helye volt a JE-ben; mindenki kedvence. Az enyém is, tényleg, nagyon kedvelem őt, egy édes srác, de akkor és ott meg tudtam volna ölni. Majdnem eltörtem Maru kezét, úgy szorítottam, de ő meg sem szólalt, csak tartott erősen. Olyan nagy szükségem volt rá.
Miután Pi nevetve hátrébb lépett tőle, és bezsebelte Jin első igazi mosolyát is, a családja következett. Az anyukája könnyezve ölelgette őt sokáig, az apukája és az öccse is majdnem sírtak az örömtől. Ha másért nem is, ezért biztosan nem fogom megbocsátani Johnnynak ezt a száműzetést. Jin a családjával mindig is nagyon jóban volt, közülünk talán ő járt haza a legtöbbet, és szerintem még sosem volt olyan, hogy fél éven át ne láthassák egymást. Szegény anyukája.
Közvetlenül a család után mi következtünk. Először Ueda köszönt neki, hiszen ő a hivatalos „ríder”-ünk, utána pedig végre én jöttem. Sosem fogom elfelejtetni azt a pillanatot, amikor egymás szemébe néztünk. Beszippantott az a mélység, ami a nagy sötét szemekben kavargott. Olyankor láttam csak ilyen nyíltnak, amikor elélvezett bennem. Ott egy fél percre lehullottak az álarcai, és megmutatta nekem az érzéseit.
Ki tudtam olvasni belőle, hogy mennyire hiányoztam neki, hogy mennyire boldog, hogy milyen ideges – a sok néző miatt, és mert nem köszönthetett úgy ahogy akart volna, ezt ő mondta később –, és szeretetet, szeretetet láttam, ami ugyan nem csak nekem szólt, de nagy részben nekem is.
Miközben szemeztünk a testünk automatikusan kezet rázott és felvette a szokásos betanult mosolygást. Ez teljesen belénk ivódott már az évek alatt. Azonban az ölelés most más volt. Kívülről ugyan nem látszott, de Jin olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem összetör. A hajaink takarásában suttogtam a nyakánál a nevét, ő pedig az enyémet. Hosszúságra nem volt több, mint az eddigi udvarias öleléseink, de mélysége ennek hatalmas volt. Mire elengedtük egymást neki sziklaszilárdan álltak a falai, visszakerültek a maszkok – az enyém, ahogy a másnapi újságokat néztem, annyira talán nem volt tökéletes, de elment -, amik biztonságosan elrejtenek a külvilág elől. De belül tomboltam, olyan nagyon boldog voltam. Miután Maru is köszöntötte őt, visszaállt mellém, így továbbra is egymás kezét fogva álltunk. Már nem volt ugyan szükségem támaszra, Jin megadott minden bizonyosságot, de azért jól esett, hogy ott van velem.
A sajtókonferenciára annyi utasítást kaptunk a kész szövegkönyvön kívül persze, hogy mosolyogjunk és tűnjünk boldognak. Hát ez nekem nem volt nehéz. Végigvigyorogtam Jin mellett az egész cirkuszt. Amikor tehettem hozzáértem, és már már úgy éreztem magam, mint egy tini lány, aki fülig szerelmes.
Azt hiszem Jin sem volt éppen nyugodt lelkiállapotban, vagy a türelem csúcsán. Ugyanis az asztal alatt nem egyszer fogta meg a combomat, vagy egyéb mások számára nem látható testrészeimet, amivel nem egyszer a szívbajt hozta rám. Az első érintésnél majdnem leköptem magam az éppen kortyolt vízzel, de sikerült visszafognom, így csak a köhögő roham tört rám, amit persze Jin készségesen megszüntetett egy-két hátba veregetéssel, én pedig égtem, mint a... Szóval igen, mindketten alig vártuk, hogy elszabadulhassunk.
Csakhogy, mint tudjuk az én életem sosem ilyen egyszerű.
Amint letudtuk a sajtót Johnny egy órás kiselőadást tartott az egész JE jelenlétében. Minden senpai és junior bezsúfolódott a legnagyobb terembe, és lehajtott fejjel hallgatták az „urat”. Persze, aki csak tehette elfoglalta magát. Mellettem Maru halkan beatboxolt, Koki egész hangosan dörmögött Junnonak, aki a nintendójával játszott (csak azért, hogy az ilyen alkalmakkor is játszhasson beszerezte a világ legkisebb ilyen játékát); Ueda álmodozott, mint mindig; a legtöbben pedig megpróbáltak nem túl feltűnően aludni.
Annyiszor hallottuk már ezeket a dolgokat. Hogy felelősséggel tartozunk, egymás iránt, a rajongók iránt, hogy nekünk nem szabad olyan züllött életet élnünk, mint a többi fiatalnak, hogy vannak kötelességeink, amiknek eleget kell tenni. Így zárta a mondandóját:
- Ha még egyszer ilyesmi előfordul, bárkivel, legyen az junior vagy "senpai" - undorodva ejtette ki a szót, sosem tisztelt minket annyira, hogy komolyan vegye a kicsik tiszteletteljes megszólítását -, ott vége lesz a karrierjének. Tudjátok, hogy elintézem, hogy többet közelébe se mehessetek a színpadnak. Az én ügynökségemnél nem lesznek alkoholisták, vagy perverzek. Megértette mindenki?
Hát persze, hogy megértettük. Mint mindig Johnny-sama. Tudjuk, hogy utálsz mindent, ami egy kicsit is emlékeztethet magadra. Éppen ideje lenne egy tükörbe nézésnek, te rohadék.

Szép csendben és lehajtott fejjel mentünk át az öltözőbe. Ott végre üdvözölhettük Jint úgy, ahogy nekünk tetszett. Kivéve persze engem, mivel én nem vagyok vele jóban hivatalosan. Így csak az egyik sarokból néztem, ahogy mindenkivel lepacsizik. Amint a NewS két üdvös tagja, Nishikido és Yamashita is megérkezett vége volt bármiféle jól neveltségnek. Persze számítottam rá, hogy senki nem veszi komolyan Johnnyt, de azért talán nem kellett volna már a Jimushou épülete előtt neki állni cigizni, meg kortyolgatni a "colát." Természetesen nem hazaindultak, hanem a Trió kedvenc bárjába, ahol mint kiderült egész estés vendégek leszünk, csak mi "páran". Értsd, kb 200 ember. Jin barátai, ahogy Pi ügyesen megfogalmazta.
Én nem akartam menni, az igazság szerint már indultam volna a kocsimhoz, mikor Jin valahogy kiügyeskedte, hogy két pillanatra egymás mellé kerüljünk, és elsuttogott nekem egy "gyere te kis, kicsi"-t, amire hatalmasat dobbant a szívem. Sok választásom nem volt, hát mentem én is, mindenki legnagyobb meglepetésére. Bizony ám, a nagy munkamániás Kamenashi-san is csatlakozott a bulihoz.
Az estéről sokat nem tudok leírni, én Maruval és Uedával ücsörögtem egy kanapén, és próbáltam nem túl látványosan le sem venni a szemem Róla. Egyszer kétszer táncoltunk, inni persze nem ittam, Kamenashi Kazuya olyat nem csinál. Még a pezsgőből sem akartak megkínálni, annyira jól ismer mindenki. Igaz meglepetést okoztam, mert önkényesen töltöttem magamnak egy pohárral. Így amikor köszöntésre emeltük a poharakat, nem lógtam ki a tömegből. Mondanám, hogy Jinnel egymás szemébe nézve ittuk ki a poharunkat, de az igazság szerint még az arcát sem láttam tisztán, nem hogy a szemét. Ő a tánctér közepén állt, körül véve egy nagy rakás emberrel, én pedig egy magasított részben ültem a már említett duóval. De azért koccintottunk az egészségere.
Éjfél után jártunk már, mikor a wcből tartottam visszafelé, és megcsapta a fülemet Jin hangja. Az egyik eldugodtabb boxban ültek Pivel egymás mellett. Egymás mellett, még hozzá nagyon közel.
- Tudod, hogy szeretlek Pi, sok mindennél jobban.
Megállt bennem az ütő, szereti? Mi az, hogy szereti?
- Már csak sok mindennél jobban? - kérdezett vissza nagyon részeg, és nagyon nyűgös hangon a fiatalabb. - Nem rég még én voltam a legfontosabb, Jin - a nevét olyan elnyújtva ejtette ki, ahogy csak ő tudja. Mindig is irigyeltem tőle, hogy minden pillanatban kawaii tud lenni, akármit is csinál.
- Azóta pár dolog megváltozott, de még mindig az egyik legfontosabb ember vagy az életemben - nagy lendülettel ölelte magához a fiút.
Szúrást éreztem a szívemben, mi folyik itt? Hogy lehetséges az, hogy őt ölelgetheti nyilvánosan, igazi szeretettel, míg nekem még csak a közelembe se jött egész este? Miért nem lehetünk őszintébbek?
Láttam, hogyan csillog Pi szeme miközben öleli a barátját, utáltam magam a féltékenységemért. Akartam hinni, hogy amit látok tényleg csak barátság, egy igazi és közeli barátság, de csak az. Hogy azért szorult Pi vissza, mert én beléptem a képbe. De tényleg így volt? Vajon rám gondolt miközben őt ölelte? Eszébe jutottam az este folyamán egyszer is? Miért vagyok ilyen pesszimista, és bizalmatlan? Egyszerűbb volt addig elviselni a távolságot, amíg az valós volt, most hogy itt állt előttem, két méter sem választott el tőle, még sem érinthettem, még beszélni sem beszélhettem vele úgy, ahogy szerettem volna, az szörnyű érzés volt. Van esélye ennek a kapcsolatnak egyáltalán? Lehetünk valaha is őszinték az állítólagos barátainkkal? Megbízhatunk bennük?
Persze ezt a kérdést olyan igazi Jinesen az érintett rögtön el is döntötte.
- Pi én szerelmes vagyok – mondta csendesen miközben simogatta a hátát.
Yamapi elhúzódott, és elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Szerelmes, te? Az lehetetlen, te sosem vagy szerelmes. Nem is ismered ezt a szót – úgy rázta a fejét, mintha vizet próbálna lerázni a hajáról.
- Pedig tényleg.
- Nem mondod, hogy valami amcsi csaj elcsavarta azt a baka fejed – szokásos hangulatváltozásainak egyikével örvendeztette meg barátját ismét. Mosolyogva öklözött bele a mellkasába és kíváncsian nézett rá.
- Nem igazán. Ez egy kicsit most más…
- Most még hozzá teszed, hogy fiú? – ha lehetséges még inkább elkerekedtek a szemei.
- Igen, egy fiú.
- Sugoi, te aztán megint hozod a formádat – nevetett fel. – Na és milyen, tuti nem egy férfias vadállat. Melletted csak valami kislányos szépséget tudok elképzelni.
- Igen, szép. Tudod, nagyon szép – nem láttam az arcát, mert háttal ült nekem, de Pi megkönnyítette a dolgom:
- Te tényleg szerelmes vagy. Kami-sama, ez az arc! Sosem láttalak még ilyen kedvesnek, most már tényleg féltékeny leszek! Még a végén kiderül, hogy én nem is ismerlek – durcásan csücsörített. – Na, de mesélj már még valamit. Tehát szép, és…
- És nincs sok értelme mást mesélni róla. – Hogy mi? Ennyi, szép vagyok, és kész?! – Hiszen ismered…
Azt hiszem én is ugyanolyan arcot vághattam, mint Pi. Leesett állal nézett Jinre, és kb egy fél percig tátogott.
- Ezt most nem mondod komolyan. Nincs négy órája, hogy visszajöttél, és máris bele estél valami JE-s fiúkába? Valami junior, vagy mi? – Ezt a fintort tanítani kéne.
- Nem. Nem junior. És nem, nem most estem bele – hogy lehet ilyen nyugodt, mikor ilyesmiről beszél?!
- Hanem? Várjunk csak… Már azelőtt szerelmes voltál, hogy elmentél? – a hanghordozásai is megérnének egy kurzust a „Hogyan-legyünk-igazi-idol-meleg-srácok” szakon. Úgy visított, mint valami első éves kislány.
- Mi lenne, ha nem üvöltenél, baka?? – kissé erőteljesen megpaskolta a combját, mire a másik megugrott, és dörzsölgetni kezdte a helyét.
- Ja, hogy ez titok. Értem. Szóval hogy értetted, hogy nem most?
- Úgy, ahogy mondtad, már szerelmes voltam mielőtt elmentem.
- És nem mondtad el nekem? – megint csücsörítés és nyafogás. – Tényleg nem én vagyok már a legjobb barátod…
- Mostantól tényleg nem. Mostantól neki kell annak lennie.
Pi furcsa fejjel nézett rá. Jin nagyon komoly volt, ilyen komolynak én még nem láttam, ő talán igen, ezért is fejezte be a bohóckodást.
- Szóval ki az?
- Kame.
Mondanom sem kell, hogy kifutott a lábam alól a talaj. Most komolyan elmondta? Hát tényleg komoly ez az egész? Nem egy oldalú, és nem kihasználás? Semmi olyan szörnyűség, mint amit feltételeztem? Ez nem lehet az én életem, biztos, hogy valami tündérmesébe kerültem.
Nem akartam tovább hallgatni a beszélgetést, és nem is bírtam volna. Hirtelen üresnek éreztem magam. Kiszakadt az a nagy feszültség, eltűnt ami kitöltött belülről fél éven át. És abban a percben nem volt, ami visszatöltsön oda valami mást. Talán valami jobbat. Mennem kellett. El sem köszönve léptem ki a bár ajtaján.Természetesen nem esett, akármennyire is romantikus lenne úgy, és nem is gyalogoltam, hogy ha esetleg utánam jönne, akkor utolérhessen valami félhomályos parkban.
Beugrottam az első taxiba, és bemondtam a címem. Hátra dőltem az ülésen, és kikapcsoltam. Még a gondolataim is eltűntek. Csak a testem volt jelen, én valahol eltűntem útközben. Mire feleszméltem a sofőr már türelmetlenül kérte a bérét. Kipattantam a kocsiból, és felmentem a lakásomba. Nem, Jin nem várt az ajtó előtt ülve.
Bementem és elvágódtam az ágyamon, úgy ahogy voltam. Kezdtek visszatérni a gondolatok.Tehát igaz, szeret, engem, nem mást, és mostantól én vagyok neki a legfontosabb. Miért mondta volna el, ha nem így lenne? Mindent bizonyít ez? Végülis igen. Ha nem gondolta volna át rendesen, és nem lenne komoly a dolog, akkor nyilván nem vállalja a kockázatot, amit ez a nyilatkozat jelent.
Johnny nem bírja a melegeket, akármennyire is ezt a képet alakítja ki rólunk, ő teljesen homofób. Nem egyszer dobtak már ki ígéretes juniorokat ezért, és nem csak juniorokat. Hiába vagyunk sikeresek, ha ő úgy érzi, hogy nincs ránk szükség, akkor végünk, mehetünk amerre látunk. És én még mindig nem tudom, mihez is kezdhet magával egy kidobott JE-s fiú, semmiféle képesítéssel. Éhen nyilván nem halnánk, de miért kockáztassuk azt, amiből megélünk, és még nagyjából szeretjük is. Annak semmi értelme nem lenne. Jin pedig túl gyakorlatias ahhoz, hogy olyasmit tegyen, ami feleslegesen kockáztatná a karrierét.
Tehát így állunk, szeret. Azt hiszem ezen a ponton vághattam le az első bugyuta vigyort az este folyamán. Csak feküdtem az ágyon szétterülve és vigyorogtam.Már majdnem hajnalodott, mikor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy és egy erős kar átölel. Nem nyitottam ki a szemem, csak kényelmesen elhelyezkedtem az ölelésben, és próbáltam minél nagyobb területen érintkezni vele.
- Most mi lenne, ha nem én lennék, hanem valami perverz? – nem is ő lenne, ha nem rontana el egy ilyen tökéletesen romantikus pillanatot.
- Nem hiszem, hogy egy perverz pont arra vágyna, hogy idefeküdjön mellém és ölelgessen. Plusz már az előszobából éreztem a szagodat, szívem – megfordultam és rámosolyogtam.
- Wari, kicsit több ment le, mint kellett volna, azt hiszem – dörmögte és belefúrta az arcát a nyakhajlatomba.
- Szerintem voltál már ennél részegebb is – simogattam a fejét, és csak élveztem, hogy újra a közelemben van.
- Az lehet, de ma nem kellett volna innom. Vagy legalábbis nem ennyit – Esetleg bármiféle változatai a mondatnak. A dörmögése már csak morgás volt, ráadásul a nyakamban beszélt.
- Miért is? Meg kellett ünnepelni, hogy itthon vagy végre.
- De veled kellett volna, kettesben. És nem egy csapat olyan ember között, akiket szinte nem is ismerek – egy kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen. – Ráadásul olyan hullának érzem, magam, hogy még szexelni sem fogunk tudni – Azt hiszem támogatni fogom, hogy minél többet legyen Pivel, ezt a csücsörítés dolgot még egy kicsit gyakorolnia kell. Annyira vicces volt, ahogy összehúzta a szemöldökét, és az amúgy széles száját összepréselte.
- Majd szexelünk miután feléb… vagyis miután hazajöttünk este a Jimushóból – javítottam ki magam. Már kilencre bent kellett lennünk megbeszélésen.
- Ka~~~me – húzta el a nevemet. – Tudod, te, hogy milyen érzés nekem, hogy már fél éve nem dugtam? – azt hiszem örökbe fogadtam egy ha részeg akkor tiszta édesen durcázós kisfiút.
- Nem, nem tudom elképzelni szexgép-sama. Velem már igen sokszor előfordult, hogy ennyi idő kimaradt.
Csodálkozva nézett rám. Úgy látszik a Bakanishi style ilyenkor tör elő belőle.
- Nem mondod komolyan, hogy te már bírtál ki több, mint fél évet szex nélkül, és még életben vagy.
- Pedig úgy látszik – feleltem nevetve.
- Ilyen többet míg élsz nem lesz, de most még egy pár órát muszáj kibírnunk.
- Talán meg leszek valahogy – dünnyögtem vigyorogva.
- Te lehet, de hogy én is… Számíts egy ébredés utáni orbitális szexre – ezt már nem teljesen értettem, mert megint bevackolta magát a nyakhajlatomba.
- Parancs értettem, de kilencre bent kell lennünk.
- Nem kell.
- De igen. Bent kell. Első nap, meg jó benyomás tudod.
- Rossz hatással leszel rám. Utállak – kissé megcsócsálta a nyakamat.
- Szeretlek – suttogtam, és még erősebben szorítottam.
- Én is. Nagyon hiányoztál Kazu. Annyira nagyon.
- Te is nekem.
Nem is tudom mit lett volna, ha még nem jöhetsz haza.
Csupa butaságot hordtam még össze, de azt hiszem ő már ezután a mondat után elaludt. Óvatosan simogattam a hátát, aztán én is álomba merültem, csak azért, hogy úgy egy óra múlva fel is ébredhessek a telefonom csörgésére.
Állandó ébresztőre van állítva fél nyolcra, hogy legyen időm elkészülni időben. Most nem igazán örültem neki, Jinről nem is beszélve. Hangosan nyögve fordult le rólam, és temette magát a párnák alá, miközben valami hülye teknőst emlegetett. Nem is tudom kire gondolhatott... Miután sikeresen kinyomtam visszamásztam mellé, és valahol három párna alatt meg is találtam a kócos fejét.
- Ohayou - vigyorogtam rá a nagyon morcos képére.
- Ohayou a tudod hova... Mennyi az idő, és mennyit aludtam? - dörmögte rekedten. Azt hiszem mégsem csak neki hiányzott a szex, ugyanis ettől a hangtól rögtön merevedésem lett.
- Fél nyolc, és úgy kb három órát - feleltem mormogva, és teljes testtel hozzá simultam.
Ahogy megérezte a nem éppen kicsi izgalmamat érdeklődve fordította felém a fejét.
- Ez csak a szokásos reggeli, vagy ennyire örülsz nekem? - tipikus dobd el a gatyádat nézés. El nem dobom, de leveheted rólam...
- Természetesen csak a reggeli, miért is kéne neked örülnöm? - vágtam egy nagyon elgondolkodott fejet.
Erre ő hirtelen felém magasodott, és megcsókolt. Végre, ez az egy szó zengett a fejemben. VÉGRE!
Boldogságban úszva kaptam meg azt az "orbitális szexet", amit beígért. Le nem írom, mert nem lennék képes úgysem visszaadni egészében az élményt, másképp pedig felesleges. Összefoglalva csak annyit: tényleg orbitális lett.
Amikor elkészülve álltunk az ajtóban még megjegyezte:
- Tudod, nem is olyan rossz ez az időben kelés, minden reggel szeretkezhetünk, és még Johnny sem fog lebaszni. Vannak előnyei annak, ha az ember barátja munkamániás - vigyorogva megcsókolt.
- Állok szolgálatára, miszter, amit csak szeretne - válaszoltam somolyogva.
- Áh, amit szeretnék azt most nem lehet - végigsimított az oldalamon, aztán elhúzódott. - Na, menjünk vagy nem fogunk elindulni, és mi lenne a kialakított képeddel, ha egyszer nem érnél be időben? - nevetve léptünk ki az ajtón.
Most abba kell hagynom kicsit, mert késő van, és Jin már vagy fél órája morog, hogy nem tud lámpa mellett aludni. Amint lesz egy kis időm folytatom. Jó érzés volt visszaidézni ezt a napot, boldog lettem, pedig a mai nap után sok vidulnivalónk nem maradt. De ebbe már nem kezdek bele, majd talán holnap.
Le kell írnom:
-Sendai konci,
-A beszélgetés Pivel,
-A beszélgetésünk a többiekkel, AZ után a bizonyos próba után,
-és Johnny végső döntése...






AN: Rájöttem, hogy nagyon sok mindenre jó ez a napló forma ^^ Az ember csak azt írja Kaménak dolga volt és már is abba tudja hagyni legálisan ^^
Seme-sama remélem nem csalódtál, az eleje elég vontatott lett, és talán hülyeség is, de akkor így jöttek elő belőlem az érzéseim. A végét imádtam írni is, és most vissza is olvasni. A fluf a best <3
Remélem tetszett ^^
 
 
Mood: lovedloved
Music: KAT-TUN - On My Mind / legjobb Akame dal eddig ^^
 
 
 
xchinsu: Ryo-chancabbika on February 15th, 2009 03:34 pm (UTC)
*kyaaaaaaaaaa* ez annnyira jóóóó *izgatott Chibi* mégmégmég! szeressük ezt a napló-formát és szeressük Akame Rabut~! Jin nem kicsit OOC, de lehet, h most itt ez volt a helyes... Kame szentem mennyit szenvedhetett *szipog* most, h eccerre olvastam el az első három fejezetet, azt kell mondjam, hogy nem fogom tudni kivárni a negyediket.. *szájhuz* szóval.. tessék szépen alkotni! xD chuuu :*
さっちゃんcsaca on February 15th, 2009 03:37 pm (UTC)
Köszi<3 Na ja, Kame még a szenvedés egy és ugyanaz ^^ a többit mösönön úgyis:)
kincskeresokincskereso on February 15th, 2009 06:16 pm (UTC)
nehogy szójjál már h van friss... na, esek is neki, utána majd jövök megen kommenttel xD
kincskeresokincskereso on February 15th, 2009 07:19 pm (UTC)
Bogyókám, ez nagyon jó lett. Főleg a vége. ^^ Az eleje nem vontatott, inkább elmélkedős, de az is kell, pont, mert naplóforma. Az orbitális dugásról nincs video-felvétel? xDDD Igényt tartanék egy másolatra. :P
Középtájt picit levert a víz, hogy behozod Pin-t, de... Huuhh! Fellélegeztünk. xD Csóközön és köszönetáradat! Siess a kövivel! :P Chuu~
さっちゃん: HOT?csaca on February 16th, 2009 02:27 pm (UTC)
Oh, akkor jó, ha neked továbbra is tetszik, akkor nincs baj :) <3

De vaaaan xD viszont nem adom, mert a fiúkák megkértek hogy Johnny miatt ne terjesszem, mert ha megtudja kikapnak, így csak én láthatom egyedül.. Télleg orbitális xD

Pin meg csaaaak barátság, Akame rabu van nyugi<3
Én köszi^^ chu~~~
huge yellow fruitelasticbanana on February 16th, 2009 06:59 pm (UTC)
nanannanaaaaa, Pit nem bántjuk, mert Kame sínyli meg:P

aaaaaajjjj, méééénincs PIIIIIIN? T____________T

de am faja lett, Jin rábbbüüüü~*__*

(építő -HASZNÁLHATÓXD- vélemény rulz XD)
さっちゃん: I miss your smilecsaca on February 16th, 2009 09:14 pm (UTC)
Köööszi <3

Dehogy bántjuk Pit, de sajna a Pin nálam még mindig csak barátság ^^ Pi keressen vigaszt Ryo, vagy Tego mellett nekem nyolc, de Jint nem adom Kame mellől:P

Bármilyen vélemény jó nekem, örülök ha olvassátok és tetszik ^^
マルチ / Marcsika: [RyoPi] Smexmarcsi568 on February 17th, 2009 09:39 pm (UTC)
Ryo! XD

Én is gyanakodtam Pin-re xD És az olyan ismerős lett volna akkor. Csöppöt :D
さっちゃん: I miss your smilecsaca on February 17th, 2009 09:44 pm (UTC)
Ismerős? ismerős??? heee? honnan? vagy mi van? ezt most nem vágom *zavartan nézeget*
マルチ / Marcsika: [RyoPi] Smexmarcsi568 on February 17th, 2009 10:00 pm (UTC)
Szíve az utsó ficem a normális, nem crack formából :) Tod, amikor Jin visszatér :D
shiroiamy: Kame-chanshiroiamy on June 12th, 2009 06:04 pm (UTC)
Úrsiten, ez marha nagyon jó fic!!!! Miután Jin is hazament Kamehez onnan nagyon tetszik, romantikus meg minden, ami az én lelkemnek kell. :D ♥♥♥
さっちゃん: Who is this man?csaca on June 12th, 2009 07:21 pm (UTC)
Hm... én is attól kezdve imádtam... csak hát annyira elkanyarodtam az első fejezet hangulatától, hogy nem tudom folytatni T_T totál úgy érzem, hogy így már semmi értelme... mert végülis az alap sztori az volt hogy jin köcsög hazudozó erre most már fluffolnak m_m szóval egyelőre nem tudom mi lesz ezzel a fikkel...
de örülök hogy tetszik ^^
shiroiamy: Kame-chanshiroiamy on June 12th, 2009 07:25 pm (UTC)
Az nem baj, ha változik! Az csak jó. :) Hát ha igen, ha nem, én örömmel fogom olvasni a következő részét.